3. fejezet: Új környezet, új otthon
A nyaram elég jól telt, de csak eddig. Két hét és kezdődik a suli. Konkrétan herótom van már a gondolatától is. Az osztálytársaim viselkedése, a tanárok hülyeségei, stb.
Anyu hamar észre is vette a hangulatváltozásomat.
- Kicsim, mi a baj?
- Két hét és kezdődik elölről. Annyira elegem van belőle. Egyszerűen csak leakarok lépni valahova. - nyögtem ki bánatomat az ágyamon hasalva.
- Nesszi, ezt már megbeszéltük. Apádhoz nem akarsz kimenni Svájcba, Amerikában pedig nincs ismerősöm, akihez kimehetnél. Mit csináljak?
- Semmit. - morogtam ezzel lezárva a témát.
4 nap múlva:
- Jól van, mész Angliába. Pontosabban Londonba. - jelentette ki anyu reggel a szobámba lépve. Oké... MI VAN??
- Anyu, neked is jó reggelt, de már megvolt az a kirándulás. Tudod, emlékszel. Ha nem, akkor bilobil. - utaltam neki az immunrendszer és memória erősítőre, de úgy látszik elengedte a füle mellett.
- Nem arról beszélek. Beszéltem az egyik régi barátnőmmel, aki pár éve kiköltözött és ott ment férjhez. Megengedte, hogy oda költözz egy évre.
- Komolyan? De te magad mondtad, hogy nem engednél el külföldre, mert annyira hiányoznék. Amúgy se szeretem annyira Angliát.
- Meglátod, jó lesz. Vagy inkább maradnál? Jajj, kicsim... ne csináld. Legalább megismersz más helyeket, embereket. És az angolt is gyakorolhatod. Amerikába utána is elmehetsz, vagy akárhová.
- Hmm... adj egy kis időt átgondolni, jó?
- Rendben kicsim. - és ki is ment miután puszit nyomott a homlokomra.
Nos, az "adj egy kis időt átgondolni" dologból az lett, hogy estére rá bólintottam. Most pedig épp a repülőtérre tartunk. A beleegyezésem utáni nap anyu elkezdte elrendezni a magántanulóvá válásomat és minden egyéb mást. Míg holnap a többiek iskolába mennek, én nyugodtan teázgatok Angliában. Na jó, túlzásokba azért ne essünk, de akkor is nyugodtabb leszek. Kezdek elég izgatott lenni Anglia miatt. Csak előbb még éljem túl a repülőutat. Tudniillik most repülök először. Nem vagyok az a beszari féle, de a repülők akkor is letudnak zuhanni. Ez tény. Gyorsan még tweeteltem egyet: "Ideje becsekkolni. Vigyázz London, jövök! #viszlátMo."
A repülőút meglehetősen kellemesen telt, az idő is hamar elszaladt. Amint leszálltam, küldtem anyunak egy "Megvagyok. Élek. Megérkeztem. Szeretleeek!" sms-t. Összeszedtem a bőröndjeimet és tanácstalanul néztem az emberek felé. Én biztos nem ismerem fel anyu barátnőjét, Enikőt. Vajon ő felfog? Felkéne, mert elég érdekes lenne, ha nem. Itt van már? Késik? Ajj már... kérdések tömkelege.
Ezekkel a gondolatokkal a fejemben bambultam, amikor elém állt egy mosolygó középkorú nő. Rövid fekete haj keretezte bájos arcát. Elsőre elég szimpatikus.
- Szia! Biztos te vagy Vanessza. Tudod, nagyon hasonlítasz anyukádra. Egyébként Enikő vagyok. - nyújtotta felém a kezét.
- Nesszi, de a Vanessza is megfelel. - mosolyogtam rá.
A kocsiban végig beszélgettünk Enikővel, aki ragaszkodott hozzá, hogy tegezzem.
- Anyukád mondta, hogy elég jól beszélsz angolul. Nyugi, hamar belerázódsz majd. - mosolygott rám kedvesen. Elég jól? Hát igen, ha Amerikában lennék, de azt se értem, amit kérdeznek. Ugh!
- A férjed beszél egy kicsit magyarul, vagy csak angolul?
- Hát... egy-két alapszót tud, de egyébként csak angolul szoktunk beszélgetni egymással. Figyelj, haza megyünk, megcsinálom a vacsorát, te addig kipakolhatsz, aztán amikor megjön David, akkor együtt megvacsizunk. Úgy jó lesz?
- Nekem jó.
Igazából azt se tudtam, mi bajom. Éhes is voltam, de emellett szörnyen kimerült is. Ráadásul az új környezet és a nyelvi akadályok sem segítettek az állapotomon.
Megkaptam a vendégszobát, amit kedvem szerint rendezhetek be. Hmm... tágas, jól berendezhető, erkélyes.
A szemem majd leragad, de nem alhatok el, még nem. Talán... igen, ez az! Amíg szétnézek twitteren, biztos nem alszok el. Legalábbis remélem.
David szintén nagyon szimpatikus. Magas, rövid barna hajú, a harmincas évei elején járhat. De az akcentusa... Szerencsére elég megértő volt, így lassabban és nagyon artikulálva beszélt. Mondjuk úgy, volt amit megértettem.
***
Már lassan 4 hete mondhatom otthonomnak Londont, de még mindig felkészületlen vagyok a hozzátartozó esőzéssel szemben.
Az idő nagyon kellemes volt, még mindig nyári, pedig szeptember végén járunk. Az időm nagy részét a bébiszitterkedés, az edzőterem és a sorozatozás töltötte ki, de ma csak szimplán sétálni akartam egyet. Reggeli után (ami nekem olyan dél-délután 1 körül van) felkaptam egy halvány-rózsaszín trikót és egy farmersortot. Nem gyakran hordok kalapot, de ma úgy gondoltam "miért ne?". A táskámba dobáltam pár számomra fontos dolgot és laza mozdulattal felvettem a napszemüvegem, miközben elhagytam a házat. Valahogy napszemüvegben mindig magabiztosabb vagyok és nagylánynak képzelem magam. Érdekes, nem?
Pár lépés után Enikő állt meg mellettem a kocsijával.
- Szia! Mi újság? - léptem oda a lehúzott kocsiablakhoz.
- Szia! Nagyon sietsz vagy ráérsz még egy félórára? - nagyon feldobottnak tűnik.
- Kissé komplikált lesz. Le kell mondanom egy halom találkozót, de a hódolóim csak megvárnak. - és ezzel be is pattantam mellé a kocsiba.
Otthon Enikő beleéléssel mesélte el, hogy milyen nagy lehetőséget kapott, amelyet nem utasíthat vissza, és alig várja. Nagyon izgatott volt az étterem miatt. Étterem? Ó, igen. Enikő egyik itteni barátnője, aki egyébként feltörekvő szakács, megkérte őt, hogy nyissanak közösen egy éttermet. Ugyanis Enikő cukrásznak tanult, de nem volt komolyabb munkája, eddig. Ez szerintem is fantasztikus ötlet. Annyira örült, hogy rám is ragadt a jókedvéből, de mire én is bele éltem magam, Enikőnek már mennie is kellett. Úgy hogy együtt indultunk ki a kapun, ahol szét is váltunk. Szóval ketten maradtunk, én és a jókedvem. Bedugtam a fülembe a fülhallgatóm és elindítottam a keverőüzemmódot az almámon. Az almám amúgy egy mobil, pontosan iPhone, így lett alma. Logikus, nem?
Hoppáré! Simple Plan ft. Sean Paul - Summer Paradise. A szám hallatára akaratlanul is elmosolyodtam. Egy parkszerűbe értem, ahol szerencsére nem voltak valami sokan. Egyszer csak furcsa érzésem támadt. Elkezdtem kutakodni a táskámban és bingó! A kulcs hiányzott, ami természetesen otthon volt, a zárt ajtók mögött. Francba! Én nyitottam ki az ajtót és egy laza mozdulattal a konyhaasztalra dobtam.
Lássuk csak, Enikő azt mondta, csak este jön, David pedig két napja Dublinban van. Szééép! Akkor most lesz időm bőven elmélkedni az élet dolgairól, elkoptatni a lábbelim és jobban megismerni Londont.
Ez oké is volt vagy másfél óráig, mert onnantól az eső eleredt, de úgy isten igazából, akár egy hirtelen nyárizápor. Már épp rohantam volna valami kávézót keresni, amikor hirtelen elgondolkodtam. Sose szerettem az esőt átélni, csak nézni valami száraz, zárt helyről. Ideje kicsit változtatni, ez London. Ezzel a hirtelen gondolattal vezérelve fogtam magam és lefeküdtem a park lebetonozott kis utacskájára. Csak hagytam, hogy eláztasson a sűrű eső. Igazából elég kellemes volt. A beton, amelynek neki vetettem a hátam, még langyos volt. Mmm...
Épp magamban dúdolgattam (az alma testi épsége érdekében a táskám alján pihent), amikor valaki meg nem szólított.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése