Believe in the impossible

1. fejezet: Irány London!

És, irány London!

Na jó, Anglia nem az a hely, ami fenn áll az "Ahova mindenképp elakarok jutni" listámon. Egyszerűen semmi különös nincs benne számomra (kivéve a Starbucks), de ez egy iskolai kirándulás. Nem kötelező, de az osztályból mennek páran és úgy gondoltam, akkor miért ne? Tehát így került sor arra, hogy a nyár közepén épp a londoni utamra pakolok. Hát, reméljük a legjobbakat. PS.: Úgy utálok megázni.

Másnap:
- Kicsim, indulnunk kell, mert elfogunk késni. - szólt anyu az ajtóból, épp a szandálját húzva.
- Ajj már... egy pillanat. -  rohantam még gyorsan kifésülni a hajam, elrakni a hajkefém, vissza a szobámba, elrakni a töltőm, telefont a táskába rakni és... - Kész vagyok. Indulhatunk.
Rólam tudni kell, hogy nincs olyan hely ahonnan ne késnék el. Egyszerűen ez nem olyan dolog, ami szabályozható. Ez belém van kódolva, ebben biztos vagyok. Szóval a körülöttem lévők már meg se említik. Ilyenkor szoktam anyának viccesen megjegyezni azt a kedves kis idézetet: "- Nem én kések, mások érkeznek túl korán." Ő ezzel valamiért nem ért egyet.
Anyu már zárta volna az ajtót, amikor felkiáltottam.
- Várj, várj! Úúú, a napszemüvegem! - rohantam vissza az asztalon hagyott napszemüvegemért. Huh, meg van, túléltem. Lehet másoknak túlzás, de igencsak elrontotta volna a kedvem, ha  itthon marad. Nem vagyok kényes, csak pár dologhoz nagyon tudok ragaszkodni. Mondjuk senki se  vallaná be magáról, hogy kényes.

- Mi tartott ilyen sokáig, ahh?! - nyögött fel a tesóm drámaian. Na igen, ő már hamarabb lement az autóba beülni.
Igaz gyalog 15 perc alatt ott lettünk volna a sulimnál, de elég sok cuccal voltam, így 5 perc alatt ott voltunk kocsival. A másik ok, hogy anyu imád vezetni, főleg gyorsan. Megteheti, hiszen van elég rutinja hozzá. Már kicsi kora óta tud vezetni. Érdekes, nem?

Amikor odaértünk a suli elé, már szinte mindenki ott volt, és elfoglalták a helyüket a buszon. Hát igen, busszal megyünk, ami azt jelenti, hogy a buszon is kell majd aludnunk.
A biosz tanár nem messze állt a busztól, mellette az angol tanárnő ellenőrizgette a névsort.
 - Csóóókolom! - köszöntem oda vidáman.
- Jó reggel Vanessza! - köszönt vissza eltorzított hangon a biosz tanár. Annyira jófej. Egyszerűen imádjuk, bár néha egy-egy favicce szinte már fájdalmas.
- Rendben, Vanessza is megérkezett. - pipálta ki a nevem az angol tanárnő, de csak épp hogy rám pillantva. Végig ilyen karótnyelt lesz?
Anya és a húgom, Lili, épp a a bőröndömet pakolták be a busz oldalába. Hűha, hat napig nem is fognak látni. Mondjuk nálunk egy nem olyan nagyszám, hiszen kiskorom óta folyamatosan járok táborozni. Igen eleven voltam már kislányként is.
- Majd hívj, ha elhagytátok a határt és küldj egy sms-t, amint megérkeztetek. Ha lehet, egyél meg mindent, amit bepakoltam. És kicsim... Vigyázz magadra! Szeretlek! - ölelt magához anyu. Tudom, hogy nagyon fogok neki hiányozni, hiszen nagyon közel állunk egymáshoz.
- Én is szeretlek, nagyon! Liliiii! - ölelgettem meg a húgomat is. Először elakart húzódni, de végül mégis engedte. - Sziasztok!
Már megindultam a buszhoz, amikor megcsörrent a telóm. Beki. Beki, aki egyébként Rebeka, az úgy mondd legjobb barátnőm. Nem az a "mindent kiteregetek előtte" barátnő, de na, értitek.
- Na helló, szia! Foglaltam helyet, hátul vagyunk. Gyere! - és ezzel le is tette. Ööö... oké.
Megindultam hátra, de egyáltalán nem volt könnyű. Ez egy akadálypálya, pedig még el se indultunk. A busz full tele volt, mindenhol csomagok, a kezemben is egy jókora táska, na meg én hülye elől szálltam fel. Remek!
- Huh! - nyögtem ki köszönésképpen, miközben leültem Beki mellé. Végre, átvergődtem magam a buszon. Komolyan mondom, ehhez már különleges képesség kell. Erről azonnal eszembe jutott Cher Lloyd - Superhero-ja. Úúúúgy szeretem.
- Sikerült időben ideérned. Hogy csináltad? - kérdezte barátnőm tetetett hihetetlenkedéssel. Nagyon vicces... haha!
- Jól vagy már! Ügyes vagyok. Így. - vigyorogtam rá. Hmm... kik is vannak körülöttünk? Leginkább az osztálytársaink, mögöttünk két jó barátnőnk az évfolyamunkról. Szandi és Niki már rég elfoglalhatták a helyüket, mert igen csak berendezkedtek, már amennyire egy buszon be lehet.
- Látom jól elvagytok. - fordultam feléjük. 
- Mi? Mi mindig. - vigyorodott el Niki. De Szandi azonnal bele is vágott.
- Szeretnéd, ha énekelnénk neked? - nézett rám hatalmas szemekkel.
- Inkább ne. - nevettem el magam, mire kinyújtotta rám a nyelvét.
- Úgy sem úszod meg. Tudom, hol ülsz. - fenyegetett a kis sértődött. Hát ez kész. Nem hiába imádom őket.
- Van egy halom kajám. - ültem vissza normálisan. - Remélem elég lesz...
Őszintén? Deszkák vagyunk, ennek ellenére rengeteget eszünk mind ketten. Érdekes.
- Akkor megnyugodtam. Én is hoztam egy rakattal. Anya azt hitte, hogy egy hónapra készülök valami vadonba. Csokit? - tolt elém egy táblás Boci csokit. Úúú, a kedvencem: sztracsis. Hát, evéssel kezdtük az utat. Annyira nem meglepő.

Rengeteget nevettünk, megbeszéltünk mindent, kibeszéltük az összes fiút, akit kilehetett. Hallgattunk zenét. Ettünk. Párszor megállt a busz. És mindennek ellenére az út felénél már úgy untuk az egészet. Ekkor kezdtünk el nyavalyogni.
- Szét ültem a seggem, már nincs is emberi formája.
- Elegem van, ajj már!
- Nem tudom mi bajom, szenvedek.
- Mikor leszünk már ooott??
- Konkrétan zsibbad a hátsóm. Ez normális? Vááá...
- Ahh!
- Ugh!
- Ajj már!
Már mindenki ki volt négyünktől a közelünkben. Az unalom igen nagy úr tud lenni.
Egyszer csak Gabi, az osztályunk egyik idiótája elkezdte az előtte alvó kilencedikes fiúnak a fülét pöckölni. Szegény! De azért végig röhögtük, amíg a fiú fel nem kelt, és hátra nézett. Addigra Gabi már "zenét hallgatott" és felnézett az iPodjából a fiúra olyan "mi van?!" fejjel. A mellette ülő Alexet se gyanúsíthatta meg, mert ő meg "aludt". Nem mintha bármit is tehetett volna szegény srác. Mivel nem tudta rájuk bizonyítani, előre fordult és visszaaludt.
Kezdtünk újra unatkozni, de nem tartott sokáig, mert a társaság elkezdte énekelni Michel Teló-tól az Ai Se Eu Te Pego-t. Ezzel a dallal az az egyetlen probléma, hogy amint meghallod, onnantól egész nap ez jár a fejedben addig, amíg már meg nem őrjít. Szóval volt Nossa, nossa, assim você me mata, amit mi így énekeltünk: Nossa, nossa, a szívott szemű Márta! 
A tanárok nem nagyon tudták ezt a dal mire vélni, de a biosz tanárnak nagyon tetszett. Szerinte hihetetlenül sokoldalúak vagyunk. A többi tanár erre inkább azt mondja, hogy mindennel foglalkozunk csak a tanulással nem. Végül is, nézőpont kérdése.

- Meg hoztam a fehér cipőm, a fekete magasszárút, a barna sarum, a szürke magassarkúm, tudod melyiket. Ja még a ... - mondatom közben a barátnőmre pillantottam, aki már javában aludt. Ki tudja mióta beszélgetek itt magamban. Na, most vagy folytatom a magamban társalgást, vagy én is alszok. Végül a második mellett döntöttem.
Amikor kinyitottam a szemeim, az éppen kajáló Bekit láttam meg. Ugh! Csuktam is vissza szemeimet, mert azonnal belesütött a nap.
- Na helló, szia! - nyomta a szemem elé a napszemüvegem.
- Köki! Egyébként jó étvágyat! Mit eszünk?
- Sonkás, sajtkrémes szendvics. - de addigra már elém tolta és bele is haraptam. Így megy ez nálunk. Kaja megosztó életmód.

Az út további  részét próbáltuk viszonylag normálisan eltölteni, és kevesebbet nyavalyogni. Mobil szállókban szálltunk meg, ami nekem tökre tetszett. Milyen kis aranyos. Hát, de nem?
Igaz még korán volt, de ezt a délutánt már csak a vacsorának és a berendezkedésnek áldoztuk.