3. fejezet: Új környezet, új otthon

A nyaram elég jól telt, de csak eddig. Két hét és kezdődik a suli. Konkrétan herótom van már a gondolatától is. Az osztálytársaim viselkedése, a tanárok hülyeségei, stb.
Anyu hamar észre is vette a hangulatváltozásomat.
- Kicsim, mi a baj?
- Két hét és kezdődik elölről. Annyira elegem van belőle. Egyszerűen csak leakarok lépni valahova. - nyögtem ki bánatomat az ágyamon hasalva.
- Nesszi, ezt már megbeszéltük. Apádhoz nem akarsz kimenni Svájcba, Amerikában pedig nincs ismerősöm, akihez kimehetnél. Mit csináljak?
- Semmit. - morogtam ezzel lezárva a témát.

4 nap múlva:
- Jól van, mész Angliába. Pontosabban Londonba. - jelentette ki anyu reggel a szobámba lépve. Oké... MI VAN??
- Anyu, neked is jó reggelt, de már megvolt az a kirándulás. Tudod, emlékszel. Ha nem, akkor bilobil. - utaltam neki az immunrendszer és memória erősítőre, de úgy látszik elengedte a füle mellett.
- Nem arról beszélek. Beszéltem az egyik régi barátnőmmel, aki pár éve kiköltözött és ott ment férjhez. Megengedte, hogy oda költözz egy évre.
- Komolyan? De te magad mondtad, hogy nem engednél el külföldre, mert annyira hiányoznék. Amúgy se szeretem annyira Angliát.
- Meglátod, jó lesz. Vagy inkább maradnál? Jajj, kicsim... ne csináld. Legalább megismersz más helyeket, embereket. És az angolt is gyakorolhatod. Amerikába utána is elmehetsz, vagy akárhová.
- Hmm... adj egy kis időt átgondolni, jó?
- Rendben kicsim. - és ki is ment miután puszit nyomott a homlokomra.

Nos, az "adj egy kis időt átgondolni" dologból az lett, hogy estére rá bólintottam. Most pedig épp a repülőtérre tartunk. A beleegyezésem utáni nap anyu elkezdte elrendezni a magántanulóvá válásomat és minden egyéb mást. Míg holnap a többiek iskolába mennek, én nyugodtan teázgatok Angliában. Na jó, túlzásokba azért ne essünk, de akkor is nyugodtabb leszek. Kezdek elég izgatott lenni Anglia miatt. Csak előbb még éljem túl a repülőutat. Tudniillik most repülök először. Nem vagyok az a beszari féle, de a repülők akkor is letudnak zuhanni. Ez tény. Gyorsan még tweeteltem egyet: "Ideje becsekkolni. Vigyázz London, jövök! #viszlátMo."

A repülőút meglehetősen kellemesen telt, az idő is hamar elszaladt. Amint leszálltam, küldtem anyunak egy "Megvagyok. Élek. Megérkeztem. Szeretleeek!" sms-t. Összeszedtem a bőröndjeimet és tanácstalanul néztem az emberek felé. Én biztos nem ismerem fel anyu barátnőjét, Enikőt. Vajon ő felfog? Felkéne, mert elég érdekes lenne, ha nem. Itt van már? Késik? Ajj már... kérdések tömkelege.
Ezekkel a gondolatokkal a fejemben bambultam, amikor elém állt egy mosolygó középkorú nő. Rövid fekete haj keretezte bájos arcát. Elsőre elég szimpatikus.
- Szia! Biztos te vagy Vanessza. Tudod, nagyon hasonlítasz anyukádra. Egyébként Enikő vagyok. - nyújtotta felém a kezét.
- Nesszi, de a Vanessza is megfelel. - mosolyogtam rá.

A kocsiban végig beszélgettünk Enikővel, aki ragaszkodott hozzá, hogy tegezzem.
- Anyukád mondta, hogy elég jól beszélsz angolul. Nyugi, hamar belerázódsz majd. - mosolygott rám kedvesen. Elég jól? Hát igen, ha Amerikában lennék, de azt se értem, amit kérdeznek. Ugh!
- A férjed beszél egy kicsit magyarul, vagy csak angolul?
- Hát... egy-két alapszót tud, de egyébként csak angolul szoktunk beszélgetni egymással. Figyelj, haza megyünk, megcsinálom a vacsorát, te addig kipakolhatsz, aztán amikor megjön David, akkor együtt megvacsizunk. Úgy jó lesz?
- Nekem jó.
Igazából azt se tudtam, mi bajom. Éhes is voltam, de emellett szörnyen kimerült is. Ráadásul az új környezet és a nyelvi akadályok sem segítettek az állapotomon.

Megkaptam a vendégszobát, amit kedvem szerint rendezhetek be. Hmm... tágas, jól berendezhető, erkélyes.
A szemem majd leragad, de nem alhatok el, még nem. Talán... igen, ez az! Amíg szétnézek twitteren, biztos nem alszok el. Legalábbis remélem.


David szintén nagyon szimpatikus. Magas, rövid barna hajú, a harmincas évei elején járhat. De az akcentusa... Szerencsére elég megértő volt, így lassabban és nagyon artikulálva beszélt. Mondjuk úgy, volt amit megértettem.


***

Már lassan 4 hete mondhatom otthonomnak Londont, de még mindig felkészületlen vagyok a hozzátartozó esőzéssel szemben.
Az idő nagyon kellemes volt, még mindig nyári, pedig szeptember végén járunk. Az időm nagy részét a bébiszitterkedés, az edzőterem és a sorozatozás töltötte ki, de ma csak szimplán sétálni akartam egyet. Reggeli után (ami nekem olyan dél-délután 1 körül van) felkaptam egy halvány-rózsaszín trikót és egy farmersortot. Nem gyakran hordok kalapot, de ma úgy gondoltam "miért ne?". A táskámba dobáltam pár számomra fontos dolgot és laza mozdulattal felvettem a napszemüvegem, miközben elhagytam a házat. Valahogy napszemüvegben mindig magabiztosabb vagyok és nagylánynak képzelem magam. Érdekes, nem?

Pár lépés után Enikő állt meg mellettem a kocsijával.
- Szia! Mi újság? - léptem oda a lehúzott kocsiablakhoz.
- Szia! Nagyon sietsz vagy ráérsz még egy félórára? - nagyon feldobottnak tűnik.
- Kissé komplikált lesz. Le kell mondanom egy halom találkozót, de a hódolóim csak megvárnak. - és ezzel be is pattantam mellé a kocsiba.
Otthon Enikő beleéléssel mesélte el, hogy milyen nagy lehetőséget kapott, amelyet nem utasíthat vissza, és alig várja. Nagyon izgatott volt az étterem miatt. Étterem? Ó, igen. Enikő egyik itteni barátnője, aki egyébként feltörekvő szakács, megkérte őt, hogy nyissanak közösen egy éttermet. Ugyanis Enikő cukrásznak tanult, de nem volt komolyabb munkája, eddig. Ez szerintem is fantasztikus ötlet. Annyira örült, hogy rám is ragadt a jókedvéből, de mire én is bele éltem magam, Enikőnek már mennie is kellett. Úgy hogy együtt indultunk ki a kapun, ahol szét is váltunk. Szóval ketten maradtunk, én és a jókedvem. Bedugtam a fülembe a fülhallgatóm és elindítottam a keverőüzemmódot az almámon. Az almám amúgy egy mobil, pontosan iPhone, így lett alma. Logikus, nem?
Hoppáré! Simple Plan ft. Sean Paul - Summer Paradise. A szám hallatára akaratlanul is elmosolyodtam. Egy parkszerűbe értem, ahol szerencsére nem voltak valami sokan. Egyszer csak furcsa érzésem támadt. Elkezdtem kutakodni a táskámban és bingó! A kulcs hiányzott, ami természetesen otthon volt, a zárt ajtók mögött. Francba! Én nyitottam ki az ajtót és egy laza mozdulattal a konyhaasztalra dobtam.
Lássuk csak, Enikő azt mondta, csak este jön, David pedig két napja Dublinban van. Szééép! Akkor most lesz időm bőven elmélkedni az élet dolgairól, elkoptatni a lábbelim és jobban megismerni Londont.

Ez oké is volt vagy másfél óráig, mert onnantól az eső eleredt, de úgy isten igazából, akár egy hirtelen nyárizápor. Már épp rohantam volna valami kávézót keresni, amikor hirtelen elgondolkodtam. Sose szerettem az esőt átélni, csak nézni valami száraz, zárt helyről. Ideje kicsit változtatni, ez London. Ezzel a hirtelen gondolattal vezérelve fogtam magam és lefeküdtem a park lebetonozott kis utacskájára. Csak hagytam, hogy eláztasson a sűrű eső. Igazából elég kellemes volt. A beton, amelynek neki vetettem a hátam, még langyos volt. Mmm...
Épp magamban dúdolgattam (az alma testi épsége érdekében a táskám alján pihent), amikor valaki meg nem szólított.

2. fejezet: Starbucks, spicces esték, tánc a téren, egyéb kis semmiségek

A másnap annyira pontosan be volt osztva. Egyik helyről futottunk a másikra. Az oké, hogy sok a látnivaló, de ha már itt vagyunk legalább kevesebb dolgot nézzünk meg rendesen, mint sokat és alig.
Délután végre szabadon mehettünk bárhová, egy órára. Hogy milyen kedves gesztus a tanároktól, nem? Se baj, ez pont elég egy Starbuckos kávézásra.
- Jól van, akkor lesz két Mocha Frappuccino és egy Iced Caramel Macchiato. - adták le a rendelést a lányok. Várjunk csak...
- Mi? Ez azt jelentené, hogy én rendeljem meg? Na neee! - akartam tiltakozni, de a csajok egy nagy vigyor kíséretében a pulthoz löktek?
- Anyád hogy van? - fordultam Bekihez, aki csak vigyorgott a reakciómon. Nagyszerű... Ezeknek a (bocsánat érte, de) béna briteknek egyáltalán nem értem a még bénább akcentusukat. Amerikai angol? Persze, jöhet. Brit angol? Fleee! Ez a véleményem.
Kint ültünk le az egyik üres asztalhoz. Igen, sikerült kikérnem mindent, magamnak egy marcipános kávét (nem kávézok, de ezt nem hagyhattam ki). Yummy!
- Tudjátok mire jöttem rá? - szólalt meg hirtelen Beki. - Össze fogok jönni Teddyvel.
A Teddy nem az igazi neve volt a srácnak, csak a biztonság kedvéért minden számba vehető pasit elneveztünk. Egyébként az egyik helyes felsősről van szó, aki szintén jött Londonba. Miért és hogy lett Teddy szegény szerencsétlen? Inkább nem firtatom.
- Végül is van rá még pár napod. Majd "véletlenül" meglöklek, te pedig szintén " tök véletlenül" az ölébe esel. - kacsintott Szandi Bekire, de hirtelen felém és Niki felé kapta csinos kis pofiját egy huncut mosoly kíséretében. - És ti?
- Ó, én várom a szőke hercegem, a brit szőke hercegem. - válaszolta sejtelmesen Niki, mire felnevettem. Imádom, amikor ilyen lökött.
- Hát én szívesen fogadom Zayn vagy Liam hívását. Csak Zayn-ét... - gondolkodtam el. - Liam-nek barátnője van.
- Na jólvan. Akkor engem az egész One Direction felhívhat. - válaszolt izgatottan Beki.
Eddig bírtuk, mindenki elnevette magát.
- Persze Alex Pettyfer is jöhet. - természetesen én voltam az a kis okos, aki ezzel zárta le a témát. Mi már csak ilyenek csintalanak vagyunk, kár, hogy ritkán van esélyünk ezt bevetni.

A nappalok szokásos rohanással teltek. Mindent gyorsban néztünk meg, az éjszakák pedig vidáman és kissé spiccesen teltek. Hát igen, iszogattunk, de semmi érdekes nem történt, így csak a csajokkal táncikáltunk és nevetgéltünk. A legjobb az volt, amikor Beki a földön fetrengett és annyira nevetett, hogy képtelen volt felállni. Próbáltunk neki segíteni, de nem ment a kis hölgy felsegítése. Persze ettől jobban rájött a nevethetnék. Mi szimplán csak rajta röhögtünk.

Az utolsó napunkat töltöttük Londonban. Egy tér padján üldögélve azon filóztunk, hogy kéne valami őrültség. Hiszen itt vagyunk Londonban, senki nem ismer minket. Otthon talán mindenki hülyének nézne bennünket és érdekelne is, de itt...
Valahonnan hangos zene hallatszott. Épp a Coldplay egyik számát váltotta le a Stooshe - Love Me. Nem gondoltam végig, csak felpattantam magammal rántva Bekit és Szandit. Sajnos Niki nem volt hajlandó csatlakozni, inkább elővette a telefonomat(??) és kamerázni kezdett.
Annyira fel voltam pörögve. Ilyet még életemben nem csináltam. Egyszerűen felszabadító volt, ha nem gondolok arra, hogy le is éghettünk volna magunkat.
A szám közepére már elég nagy nézőközönségünk lett. Hohó, nem semmi! Csak a tanárok meg ne lássanak.

Na igen, így telt az utolsó napunk, na meg egy ünnepi piálással este. A fiúk annyit ittak... Úúúgy fogunk röhögni holnap a fejükön. Mi legalább tudtuk, hol a határ. Hehe!

Másnap:
- Megdöglök!
- Szétrobban a fejem, ugh!
- Csendesebben nem lehet basszameg?!
Ezt kellett hallgatnunk a buszon a fiúktól, mire hátra jött a biosz tanár és vigyorogva kijelentette, hogy "minek iszik, aki nem bírja" meg "aki legény éjszaka, az legyen nappal is".
Na erre hátul mindenki dőlt a nevetéstől.

- Köszönöm Istenem, köszönöm! - hálálkodtam az ég felé , mikor végre leszállhattunk a buszról a suli előtt. Ez az út, hogy is mondjam... igazán megviselt, és a hátsómat is megviselte.
- Úgy elültem a seggem, hogy életem végéig lapos lesz. - nyavalygott a rajtam lógó Beki.
- Nekem mondod? Az ülés mintázatát is felvette a hátsóm, szerintem. Készülj Bubu, holnap edzőterem!  

1. fejezet: Irány London!

És, irány London!

Na jó, Anglia nem az a hely, ami fenn áll az "Ahova mindenképp elakarok jutni" listámon. Egyszerűen semmi különös nincs benne számomra (kivéve a Starbucks), de ez egy iskolai kirándulás. Nem kötelező, de az osztályból mennek páran és úgy gondoltam, akkor miért ne? Tehát így került sor arra, hogy a nyár közepén épp a londoni utamra pakolok. Hát, reméljük a legjobbakat. PS.: Úgy utálok megázni.

Másnap:
- Kicsim, indulnunk kell, mert elfogunk késni. - szólt anyu az ajtóból, épp a szandálját húzva.
- Ajj már... egy pillanat. -  rohantam még gyorsan kifésülni a hajam, elrakni a hajkefém, vissza a szobámba, elrakni a töltőm, telefont a táskába rakni és... - Kész vagyok. Indulhatunk.
Rólam tudni kell, hogy nincs olyan hely ahonnan ne késnék el. Egyszerűen ez nem olyan dolog, ami szabályozható. Ez belém van kódolva, ebben biztos vagyok. Szóval a körülöttem lévők már meg se említik. Ilyenkor szoktam anyának viccesen megjegyezni azt a kedves kis idézetet: "- Nem én kések, mások érkeznek túl korán." Ő ezzel valamiért nem ért egyet.
Anyu már zárta volna az ajtót, amikor felkiáltottam.
- Várj, várj! Úúú, a napszemüvegem! - rohantam vissza az asztalon hagyott napszemüvegemért. Huh, meg van, túléltem. Lehet másoknak túlzás, de igencsak elrontotta volna a kedvem, ha  itthon marad. Nem vagyok kényes, csak pár dologhoz nagyon tudok ragaszkodni. Mondjuk senki se  vallaná be magáról, hogy kényes.

- Mi tartott ilyen sokáig, ahh?! - nyögött fel a tesóm drámaian. Na igen, ő már hamarabb lement az autóba beülni.
Igaz gyalog 15 perc alatt ott lettünk volna a sulimnál, de elég sok cuccal voltam, így 5 perc alatt ott voltunk kocsival. A másik ok, hogy anyu imád vezetni, főleg gyorsan. Megteheti, hiszen van elég rutinja hozzá. Már kicsi kora óta tud vezetni. Érdekes, nem?

Amikor odaértünk a suli elé, már szinte mindenki ott volt, és elfoglalták a helyüket a buszon. Hát igen, busszal megyünk, ami azt jelenti, hogy a buszon is kell majd aludnunk.
A biosz tanár nem messze állt a busztól, mellette az angol tanárnő ellenőrizgette a névsort.
 - Csóóókolom! - köszöntem oda vidáman.
- Jó reggel Vanessza! - köszönt vissza eltorzított hangon a biosz tanár. Annyira jófej. Egyszerűen imádjuk, bár néha egy-egy favicce szinte már fájdalmas.
- Rendben, Vanessza is megérkezett. - pipálta ki a nevem az angol tanárnő, de csak épp hogy rám pillantva. Végig ilyen karótnyelt lesz?
Anya és a húgom, Lili, épp a a bőröndömet pakolták be a busz oldalába. Hűha, hat napig nem is fognak látni. Mondjuk nálunk egy nem olyan nagyszám, hiszen kiskorom óta folyamatosan járok táborozni. Igen eleven voltam már kislányként is.
- Majd hívj, ha elhagytátok a határt és küldj egy sms-t, amint megérkeztetek. Ha lehet, egyél meg mindent, amit bepakoltam. És kicsim... Vigyázz magadra! Szeretlek! - ölelt magához anyu. Tudom, hogy nagyon fogok neki hiányozni, hiszen nagyon közel állunk egymáshoz.
- Én is szeretlek, nagyon! Liliiii! - ölelgettem meg a húgomat is. Először elakart húzódni, de végül mégis engedte. - Sziasztok!
Már megindultam a buszhoz, amikor megcsörrent a telóm. Beki. Beki, aki egyébként Rebeka, az úgy mondd legjobb barátnőm. Nem az a "mindent kiteregetek előtte" barátnő, de na, értitek.
- Na helló, szia! Foglaltam helyet, hátul vagyunk. Gyere! - és ezzel le is tette. Ööö... oké.
Megindultam hátra, de egyáltalán nem volt könnyű. Ez egy akadálypálya, pedig még el se indultunk. A busz full tele volt, mindenhol csomagok, a kezemben is egy jókora táska, na meg én hülye elől szálltam fel. Remek!
- Huh! - nyögtem ki köszönésképpen, miközben leültem Beki mellé. Végre, átvergődtem magam a buszon. Komolyan mondom, ehhez már különleges képesség kell. Erről azonnal eszembe jutott Cher Lloyd - Superhero-ja. Úúúúgy szeretem.
- Sikerült időben ideérned. Hogy csináltad? - kérdezte barátnőm tetetett hihetetlenkedéssel. Nagyon vicces... haha!
- Jól vagy már! Ügyes vagyok. Így. - vigyorogtam rá. Hmm... kik is vannak körülöttünk? Leginkább az osztálytársaink, mögöttünk két jó barátnőnk az évfolyamunkról. Szandi és Niki már rég elfoglalhatták a helyüket, mert igen csak berendezkedtek, már amennyire egy buszon be lehet.
- Látom jól elvagytok. - fordultam feléjük. 
- Mi? Mi mindig. - vigyorodott el Niki. De Szandi azonnal bele is vágott.
- Szeretnéd, ha énekelnénk neked? - nézett rám hatalmas szemekkel.
- Inkább ne. - nevettem el magam, mire kinyújtotta rám a nyelvét.
- Úgy sem úszod meg. Tudom, hol ülsz. - fenyegetett a kis sértődött. Hát ez kész. Nem hiába imádom őket.
- Van egy halom kajám. - ültem vissza normálisan. - Remélem elég lesz...
Őszintén? Deszkák vagyunk, ennek ellenére rengeteget eszünk mind ketten. Érdekes.
- Akkor megnyugodtam. Én is hoztam egy rakattal. Anya azt hitte, hogy egy hónapra készülök valami vadonba. Csokit? - tolt elém egy táblás Boci csokit. Úúú, a kedvencem: sztracsis. Hát, evéssel kezdtük az utat. Annyira nem meglepő.

Rengeteget nevettünk, megbeszéltünk mindent, kibeszéltük az összes fiút, akit kilehetett. Hallgattunk zenét. Ettünk. Párszor megállt a busz. És mindennek ellenére az út felénél már úgy untuk az egészet. Ekkor kezdtünk el nyavalyogni.
- Szét ültem a seggem, már nincs is emberi formája.
- Elegem van, ajj már!
- Nem tudom mi bajom, szenvedek.
- Mikor leszünk már ooott??
- Konkrétan zsibbad a hátsóm. Ez normális? Vááá...
- Ahh!
- Ugh!
- Ajj már!
Már mindenki ki volt négyünktől a közelünkben. Az unalom igen nagy úr tud lenni.
Egyszer csak Gabi, az osztályunk egyik idiótája elkezdte az előtte alvó kilencedikes fiúnak a fülét pöckölni. Szegény! De azért végig röhögtük, amíg a fiú fel nem kelt, és hátra nézett. Addigra Gabi már "zenét hallgatott" és felnézett az iPodjából a fiúra olyan "mi van?!" fejjel. A mellette ülő Alexet se gyanúsíthatta meg, mert ő meg "aludt". Nem mintha bármit is tehetett volna szegény srác. Mivel nem tudta rájuk bizonyítani, előre fordult és visszaaludt.
Kezdtünk újra unatkozni, de nem tartott sokáig, mert a társaság elkezdte énekelni Michel Teló-tól az Ai Se Eu Te Pego-t. Ezzel a dallal az az egyetlen probléma, hogy amint meghallod, onnantól egész nap ez jár a fejedben addig, amíg már meg nem őrjít. Szóval volt Nossa, nossa, assim você me mata, amit mi így énekeltünk: Nossa, nossa, a szívott szemű Márta! 
A tanárok nem nagyon tudták ezt a dal mire vélni, de a biosz tanárnak nagyon tetszett. Szerinte hihetetlenül sokoldalúak vagyunk. A többi tanár erre inkább azt mondja, hogy mindennel foglalkozunk csak a tanulással nem. Végül is, nézőpont kérdése.

- Meg hoztam a fehér cipőm, a fekete magasszárút, a barna sarum, a szürke magassarkúm, tudod melyiket. Ja még a ... - mondatom közben a barátnőmre pillantottam, aki már javában aludt. Ki tudja mióta beszélgetek itt magamban. Na, most vagy folytatom a magamban társalgást, vagy én is alszok. Végül a második mellett döntöttem.
Amikor kinyitottam a szemeim, az éppen kajáló Bekit láttam meg. Ugh! Csuktam is vissza szemeimet, mert azonnal belesütött a nap.
- Na helló, szia! - nyomta a szemem elé a napszemüvegem.
- Köki! Egyébként jó étvágyat! Mit eszünk?
- Sonkás, sajtkrémes szendvics. - de addigra már elém tolta és bele is haraptam. Így megy ez nálunk. Kaja megosztó életmód.

Az út további  részét próbáltuk viszonylag normálisan eltölteni, és kevesebbet nyavalyogni. Mobil szállókban szálltunk meg, ami nekem tökre tetszett. Milyen kis aranyos. Hát, de nem?
Igaz még korán volt, de ezt a délutánt már csak a vacsorának és a berendezkedésnek áldoztuk.
 
 

4. fejezet: Azt hiszem, nagyon félreértették

- Tessék - néztem fel az illetőre, immár angolra váltva. Ó, TE JÓ ÉG! Még jó, hogy nem álltam, különben most az állam nagyot koppant volna a földön.

- Azt mondtam, megfogsz fázni. Gyere! - segített fel a földről, de túl döbbent voltam ahhoz, hogy ellenkezzek. - Hé, téged már láttalak!

- Te láttál már engem? - néztem rá félig felhúzott szemöldökkel és incselkedő mosollyal az arcomon. - Akkor én mit mondjak rólad?

- Oké, oké. - nevette el. - Azért Zayn Malik. - nyújtotta felém a kezét. Hűűűha!

"Hey, I just met you, and this is crazy, but here's my number, so call me maybe." - jutott hirtelen eszembe, és majdnem el is nevettem magam.

- Vanessza Koroknai, de hívj csak Nesszinek. - fogadtam el a felém nyújtott gyönyörűen kreol kezét.

- Gyere, hazaviszlek. - húzta jobban a fejére a szürke pulcsijának kapucniját.

- Hááát, azzal nem mennék sokra, mert kizártam magam és estig nem is jutok be, de azért kösz.

Erre elnevette magát. Hát igen, szépen bemutatkoztam. A dilis lány, aki egy park közepén fekszik, miközben ezerrel esik az eső, és még ki is zárta magát otthonról. Már csak egy nagy zakózás kéne és teljes lenne a "hogyan égessük le magunkat totálisan" projekt.

- Akkor hozzám. - és elkezdett tolni maga előtt, meg se várva a reakciómat.

- Ez már majdnem emberrablás. - kezdtem el húzni az agyát már a kocsiban ülve.

- Csak majdnem, és nekem inkább embermentésnek tűnik. - nézett rám egy féloldalasmosollyal a helyes pofiján, miközben beindította a nagy fekete terepjárót és hirtelen felcsendült a rádióból Cher Lloyd Superhero-ja. Nekem azonnal fülig ért a szám, majd gyorsan beharaptam az alsó ajkam, észre véve magamat. Mindezt Zayn is végigkövette a szemeivel.

- Tudod, ha jó hangom lenne, most az egész dalt végig énekelném. - fordultam a "szupersztár" felé.

- Hajrá. - cukkolt. Ahha, így játszunk...

- Áhh, azt ki kell érdemelni. - legyintettem felé, mire újra elmosolyodott.

Egy nagy fehér ház előtt parkoltunk le, amely London külterületén volt található. Nem nagyon nézelődhettem, mert kiszálltunk a kocsiból és futottunk is az ajtóhoz az eső elől. Mondjuk nekem már amúgy is mindegy volt.

-Egyébként ez Harry és Louis háza, csak gyakran van itt az egész banda. Érezd magad otthon. - mondta miközben a lábbelijeinktől szabadultunk meg.

- Szép, és rend van. Kellemes meglepetés. -  néztem jobban körül. 

Az előszobából azonnal a nappaliba léphettünk, ami össze volt kötve a konyhával. A nappaliban egy nagy plazmatévé helyezkedett el a konyha felé nézve, és DVD-kel megrakott polcok vették körül. A tévé előtt egy nagy barna dohányzóasztal foglalt helyet és körülötte két fehér kanapé terült el és egy hozzájuk tartozó fotel. Nagyon otthonos volt, pedig valami teljesen másra számítottam. Tetszik!

- Na igen, rend. Hidd el, nekem is meglepetés. Biztos Liam befenyítette a fiúkat. - nevetett fel saját viccén és közben megszabadult a kulcsoktól és a mobiljától. -Gyere velem! - intett a lépcső felé.

Nem tudom, hova megyünk, de azért szót fogadtam. Felértünk egy fehér falú folyosóra, amelynek falain képek díszelegtek. Elég sok ajtó van. Egyedül tuti eltévednék. Bementünk egy középnagyságú franciaágyas hálóba.

- Ez az én szobám. Gondoltam szükséged van némi száraz ruhára. - és kivett egy nagyszekrényből pár ruhadarabot. Egy szürke nadrág, egy sötétkék pulcsi és egy fehér póló, ahogy megtudtam ítélni. - Megfelel?

- Persze! Nagyon köszi. - néztem rá hálásan.

- A fürdőben van hajszárító sőt, hajvasaló is. - nevetett fel miközben a folyosón lépdeltünk egy másik ajtó felé. Szerintem erre Narnia is megtalálható, de komolyan.

- Hát, itt lennénk. - tárta ki előttem az ajtót, s én beléptem a fürdőbe.Rámosolyogtam és ott is hagyott. Vajon eltűnik teljesen? Mert kezdek attól tartani, hogy csak álmodtam, vagy képzelődök. Talán nem teljesen oké a fejem. Vagy mégis? Nagy dilemma. De úgyis kiderül, amint meglátom újra. Na, de gyorsan öltözzünk is.

El sem hiszem, Zayn Malik ruháiban tündöklök. Jó mi? Hirtelen ötlettől vezérelve beleszagoltam a felsőbe. Hmm... kellemes pasis illata volt. Na jó, most kaparjon össze valaki!

A tükörbe nézve nem voltam elragadtatva a látványtól. Hirtelen kopogás riasztott fel elmélkedésemből.

- Gyere!

- Eszembe jutott, hogy elpakoltuk a hajszárítót. - mire felfoghattam volna, hogy mit mondott (imádlak brit akcentus-.-"), addigra már egy kisszekrényből rámolta elő a hajszárítót egy hajkefe kíséretében.

- Nem is zavarok tovább. - és el is tűnt, megint.

Úgy negyed óra múlva száraz, frissen fonott hajjal, friss sminkel és száraz ruhában léptem ki a fürdőből. A nadrág volt a legjobb. Az ülepe igen mélyen lógott, a bokarésznél pedig szűkített. A pulcsi ujját viszont fel kellett tűrnöm.

Kijelenthetem, tök aranyosan  festettem a szerelésében.

Gyorsan tweeteltem egyet Bekinek: "@Beki_Szöszke_Veress Zayn ruháiban vagyok. Hehe! #neiskérdezd"

Zayn-t a konyhában találtam meg. Úgy látszik, közben ő is átöltözött egy lazább és szárazabb viseletbe.

- Ú, így sokkal jobb. Egyébként biztos nem zavarok? Nincs semmi dolgod? - kérdeztem kissé zavartan.

- Dehogy! Ha nem lennél itt, egyedül lennék, szétunva magam. Ülj csak le. - invitált a pulthoz, ami a konyha közepén helyezkedett el. - Teát, kávét vagy forrócsokit?

- Az angol teát nem bírom, nem kávézok, de egy forrócsoki jól esne, köszönöm.

- Nem szereted az angol teát? - fordult felém kissé döbbenten. - Akkor nem rég lehetsz itt.

- Vagy négy hete.

- Azt hogy? - nézett rám összevont szemöldökkel. - Pedig biztos láttalak már a nyáron.

- Erre már rá is akartam kérdezni. Tényleg itt töltöttem a nyáron egy hetet, de te hol és mikor láttál? - most én voltam a soros a homlokráncolásban.

- Amikor táncoltatok a barátnőiddel a téren. - nézett rám egy sunyi mosollyal.

MI VAN??

- O-ó! - azonnal elöntött a pír, amit egy szélesebb mosollyal díjazott. - Na szép! Az csak azért volt, mert úgy gondoltuk, hogy olyanok látják, akikkel soha nem is fogunk találkozni többet. Csak szórakoztunk egy kicsit.

Ott volt? Ez most komoly? Ööö... oké.

- Tényleg ott voltál? - néztem rá kikerekedett szemekkel.

- Voltunk. - tette elém a forrócsokimat egy bólintás kíséretében.

- Mindenki? - kérdeztem egy kissé félve. Ugye nem?

- Majd nem. Liam és Louis nem voltak velünk, de van videónk rólatok. - mondta nagyon büszkén.

VIDEÓ?? Na neee! És ezért örül annyira a fejének?

- Videó?? Hát Zayn Malik, sikerült igazán zavarba hoznod. 1-0 oda. - s bele kortyoltam a forrócsokiba.

- Megtiszteltetés. - mosolyodott el. A-aa, nekem az, hogy ennyiszer rám mosolyog. Ahh! -Szóval honnan is jöttél? - ült le velem szembe.

- Magyarországról. Magyar vagyok, és még tanulok, de kijöttem Angliába egy évre friss levegőt szívni.

- Magyarország? Az melyik bolygón található? - grimaszolt egyet.

- Idióta! - nevettem el magam. - Ausztria és Románia között terül el, Németországtól lentebb.

- Aha! Vágom. Egyébként aranyos az akcentusod. Erősen amerikai beütése van, de mégse teljesen az. - töprengett el.

- Erősen amerikai beütése van? Hű, még nem kaptam ilyen szép bókot. - néztem rá őszintén. Ééés, köszönöm Istenem! Ez igazán jól esett.

A válasza csak egy gyönyörű mosoly volt. - Egyébként ezt a sok sorozat, film és zenének köszönhetem. Egyszerűen imádom a kiejtésüket. Sajnos a brittel egyáltalán nem így vagyok. Az iGo One Direction-ből is csak azt nem értettem, amit ti mondtatok.

- Ez szíven ütött. - nézett rám, s drámaian a szíve felé nyúlt.

Azt hiszem, ez a mai nap nagyszerű fordulatot vett. Ma este biztos nem fogok tudni elaludni.

- Rágyújtanék. Megvársz vagy velem jössz? - intett a fejével a konyhából nyíló terasz felé.

- Megyek.- és már meg is indultam utána, az üvegfal felé.

-Kérsz? - nyújtotta felém a cigis dobozt.

- Kösz, nem. Csak kivételes alkalmakkor szívok. Tudod, félévente egyszer-kétszer.

- Akkor te nagy megszállottja vagy. - nevetett fel jóízűen.

- Hát látod, igazi láncdohányos vagyok. - mosolyodtam el én is.

- Szóval 17 vagy, nincs barátod, szeretsz táncolni, művészlélek vagy és sokat szoktál beszélni. - foglalta össze a hallottakat a kanapén ülve.

- Igen, és álmomban angolul szoktam beszélni. Legalábbis anyu szerint. - grimaszoltam. Ez igazán megnevettette. 

- Csak angolul? - nevetett még mindig.

- Néha magyarul is. De nem szoktam gyakran dumálni alvás közben.

- Ezt jó tudni. Egyébként hogy...

De nem tudta befejezni, mert a banda többi tagja nagy hangzavarral rontott be a nappaliba.

- Hoppá! - szólalt meg először Louis, amikor észrevették, hogy Zayn barátjuk nincs egyedül. Mi meg nem tudom miért, de felálltunk.

Fogalmam sincs róla mit néztek annyira, mert azért csak nem olyan meglepő egy lány jelenléte. Vagy tévedek? Végig néztem magamon, mire leesett. Zayn ruhái, amik rajtam voltak. Whoops!

- Azt hiszem, nagyon félreértették. - néztem Zayn-re, akit egyáltalán nem zavart ez a kis tény.

- Totálisan. - vigyorodott el beszélgetőtársam.

 

Prológus

Helló mindenki! A nevem Koroknai Vanessza és 17 éves vagyok. Úgy gondolom, általában vidám és kedves lány vagyok, annak ellenére, hogy sokan megérdemelnék a bunkó viselkedésemet. Van egy 8 éves húgom, akivel állandóan húzzuk egymás agyát, de nagyon szeretem. Anyuval élünk, mert apuval elváltak. Apuval három havonta szoktunk találkozni. Az iskolát finoman szólva is rühellem, bár ez nem mindig volt így. Az ovit és a két általános iskolát, amikbe jártam, is imádtam, de a középiskola... Nem azért, sok barátom van, de valahogy kezd elegem lenni a rengeteg elvárásból, és úgy az egészből. Talán most jön ki rajtam a lázadó "mindent leszarok" korszak. Csak leszeretnék lépni egy kis időre. Nos, kissé betekinthettetek az életembe.

Csak pár szó hozzátok intézve

Először is igen, ez egy újabb One Direction-ös fanfiction, de egyszerűen kedvet kaptam hozzá. Mindent megteszek, hogy szívesen olvassátok a történetet. Ne kövezzetek meg, mert rengeteg lesz a valótlanság, de szerintem ettől lesz izgalmasabb. Nem minden szereplőről raktam fel képet meg infót, azokat a képzeletetekre bízom. Megpróbálok hetente minimum három részt feltenni. Nem fogok könyörögni a kommentekért, mert ha úgy érzitek, akkor úgyis írni fogtok. Azt meg főképp nem fogom bevezetni, hogy x mennyiségű komi után teszek fel részt. Ha tetszik a történet katt a rendszeres olvasásra, ha úgy gondolod dobj egy komit. Szívesen fogadom az ötleteiteket, építő kritikáitokat, véleményeteket.^^

xoxo V.