8. fejezet: Csalódás és könnyek
Korán reggel felkeltem (utálok korán kelni), hogy legyen időm futni, mielőtt átmennék Alex-re vigyázni. Muszáj volt a reggelimhez egy energiaitalt is csapnom, mert az Alex-es napok energiaitalos napok is voltak. Gondolom nem kell magyaráznom, miért. Na jó, mégis elmondom: más hogy nem bírnám tartani vele a lépést. De erről shhh, mert még a végén azt hiszik, hogy kezdek kiöregedni a gyerekkorból, pedig még tizennyolc se vagyok.
Mára még elég jó időt jósoltak, így kihasználtam az alkalmat, hogy ruhát vegyek fel és vékony cipőt. Elég volt hozzá egy farmerkabát és egy sál.
"A fiúk itt hagytak minket. Lou-val nagyon nagyon unatkozunk. Gyere át! H."
Ez csakis Harry lehet. Nem volt kedvem sms-ben kifejteni a helyzetemet és hollétemet (tudom... szörnyen lusta vagyok, de mentségemre szóljon Alexet is löknöm kellett), így gyorsan tárcsáztam is.
- Szió! Nem vagyok otthon, épp bébiszittelek. Alex-al a játszótéren vagyunk.
- Mondd, pontosan hol!
Elmagyaráztam, hogy hol is leledzünk. Harry azt próbálta kinyögni, hogy nem sokára itt lesznek, de nehezen mert a kiabáló (Nessie-vel beszélsz? Én is, én is! De ne csalj meg, te kis huncut!) Louis-tól.
- Magasabbra! Még magasabbra! - utasított a minimanó a hintában ülve. Na majd egyszer ő fog engem lökni, az már biztos.
- Örülj, hogy lököm a formás kis popsidat drágám. Egyébként is lassan ki fogsz repülni.
- Nekem is formás popsim van, akkor engem is fogsz lökni? - jött a kérdés a hátam mögül. Már tudtam, ki lehet a hang gazdája, így mosolyogva fordultam hátra.
- Hát persze! Csúszdázni is szeretnétek? - én csak viccnek szántam, de mindkettőnek egyszerre csillant fel a szeme és kezdett el bólogatni (igen, Harry-ről és Louis-ról, a két jómadárról van szó). Azért ki fizet nekem, hogy plusz két kölyökre is vigyázok? Majd beadom a fizetési kérvényt a menedzserüknek.
Alex kiszállva a hintából mérte végig a két idegent. Ez feladja majd a leckét, ugyanis Alex-et nem nagyon, hogy épp a One Direction két tagja áll-e előtte vagy sem. Neki az idegen, az idegen. Okos kiskölyök, ezért is szeretem én annyira.
- Helló kishaver! Mi újság? - támasztotta meg két kezét a térdein Louis, hogy szemei egy vonalba kerülhessenek Alex-éval. A kissrác viszont nem volt hajlandó megszólalni.
- Lou, fölösleges köröket futsz, amíg le nem veszed a napszemüvegedet, ugyanis így nem barátkozik. - a két fiú azonnal összenézett, és mérlegelni kezdték, hogy mekkora kockázatot vállalhatnak.
- Jól van kiskrapek, de akkor te figyeled a paparazzik és az őrült rajongók jöttét. - s ezzel le is vették az álcájukat, ami egy napszemüvegből és kapucniból állt. Hogy milyen kreatívak ezek ketten...
- Szóval... Fiúk, a 'kiskrapek"-et Alex-nek hívják. Ő az egyik, akire vigyázni szoktam. - fordultam az említett fiú felé - ők ketten pedig nagyon jó barátaim. Ő Harry, -mutattam a göndörre - ő meg Louis. - mutattam a másik vigyorgó srác felé. Nagyszerű, mindenki megismert mindenkit.
- Kékben jobb lenne - bökött Alex Harry szürke Jack Wills-es pólójára. Na jó, ez kész! Louis-al szakadtunk a röhögéstől. Harry csak kikerekedett szemekkel nézett a pólóját kritizáló fiúra. Konkrétan se köpni se nyelni nem tudott. Ez már most jól kezdődik...
A három fiú egész délután játszott. Néha Alex volt a legkomolyabb köztük, ami azért elég érdekes, bár a fiúkat ismerve...
Csúszdáztak mind a hárman!, felültek azokra a rugós állatos micsodákra is. Louis egy rugós kacsáról kiabálta, hogy: - Ez az suhanó Daisy, kövesd azt a telivért (itt Harry rugós macskájára célzott)! Arról nem is beszélve, amikor Louis homok sütiket készített nekünk, és Harry agyon dicsérgette barátja főztjét(?). Na és nekem ma ezt kellett kiállnom. Alex viszont nagyon élvezte, hogy két ilyen idióta játszik vele.
- Na, kifogócskáztad magad? - kérdeztem a mellettem lefékező Harry-t, aki épp levegőhöz próbált jutni.
- Azt hiszem, több időt kéne töltenem a futópadon. - nyögte ki végül vigyorogva. - Egyébként meg, még tartozol egy futkározással.
(visszaemlékezés: "@Harry_Styles jobbulást! Remélem, mire legközelebb találkozunk, már versenyt futhatunk.") Azt a töklepényes mindenit! Máskor jobban átgondolom miket írogatok össze-vissza.
- Én aztán nem fogok futni, ebben biztos lehetsz.
- Biztos? - és egy kaján vigyor kíséretében belecsípett egyet a fenekembe, és már neki is iramodott.
- Úúú... (azt akartam ordítani utána, hogy Harry Edward Styles, mert az olyan megrettentő, de nem szerettem volna felhívni mindenki figyelmét a két fiúra) - Most kinyírlak! - s utána futottam.
A kocsiban előre ültem a vezető Louis mellé, hogy hátul a fiúk nyugodtan vitatkozhassanak valami videójátékról. Milyen vicces, hogy mennyi közös témája van egy 6 éves és egy 18 éves fiúnak. Amíg hátul a fiúk a szörnyen érdekes dolgaikról diskuráltak, mi Louis-al Olly Murs-től énekeltük a Please Don't Let Me Go-t a rádióval együtt. "Give me the information I need, 1, 2, 3, whooo!" Neki hihetetlen jó hangja volt, nekem meg... elment egynek. De legalább elmondhatom magamról, hogy együtt énekeltem élőben Louis Tomlinson-al. Directioner lányok, kérlek ne nyírjatok ki!
- Máskor is gyertek el! Megmutatom majd az összes játékomat vagy medencézhetünk. - ajánlotta fel a fiúknak az én minimanóm.
- Mindenképp. - integetett Harry és Louis.
Miután bevittem Alex-et, a fiúk engem is hazavittek, hogy hazasiethessenek az éhező Niall-hez és Liam-hez.
Harry és Louis nagyon jól beváltak bébiszitterként, bár biztos nem ilyenek a rendes bébiszitterek. Akkor inkább jól beváltak, mint Alex "lefoglalóknak". Én nem bírtam volna ilyen jól. És végre nem estem össze a fáradtságtól egy Alex-es nap után. Ritka alkalmak egyike, hurrá! Máskor is befogom vetni a fiúkat.
Másnap:
"Gyere át minél hamarabb, sürgős!" - ez az üzenet fogadott reggel, amikor ránéztem a telómra. Alex anyukája írta, gondolom közbejött neki egy értekezlet vagy valami hasonló.
Kicsivel később:
- Tudod egy megbízható lánynak ismertünk meg, a munkád is jól végzed és Alex is nagyon kedvel téged. Ezért sem értjük a történteket. - már egy ideje hallgatom Gaby (Alex anyukája) igen csak feldúlt kiselőadását, de még mindig nem értem, hogy mire is akar kilyukadni. Ráadásul kezd egyre jobban összezavarni.
- Elnézést, de milyen történteket? - néztem értetlenül az anyukáról az apukára, majd vissza.
- Ezeket a történteket. - rakott elém Charles egy újságot kinyitva, ahol a tegnapi nap eseményei voltak megörökítve. Ezt nem hiszem el. Több kép is készült rólunk, miközben a fiúk játszanak, vagy amikor Harry-t kergetem.
- Egyszerűen elfogadhatatlan, hogy a kisfiúnkat az újságokban kell viszontlátnunk két idegen társaságában, miközben azt sejteti a média, hogy Alex a te gyereked, pedig szinte még te is gyerek vagy.
Itt már nem bírtam tovább tartani magam, az arcom a két kezembe temettem, s utat engedtem sós könnyeimnek, hogy az ölemben végezhessék. Ennyi volt. Búcsút inthetek a munkámnak és vele együtt Alex-nek is. Azt nem bántam, hogy tinimaminak néznek, hisz úgy sem igaz, de nem bírtam elviselni a tudatot, hogy nagyot kellett csalódniuk azoknak, akik bíztak bennem. Ráadásul, ha Emily szülei is meglátják a cikket, egyszerre két állásomnak is lőttek.
Szépen leszerepeltem, és teljes mértékben igazuk is van. Én sem látnám szívesen a gyermekemet (ha lenne) az újságokban számomra idegenek emberekkel. Teljesen vigasztalhatatlan állapotba kerültem. Akárhogy szerettem volna, a könnyeim nem akartak elfogyni vagy legalább szünetelni. Csak ott ültem és hagytam, hogy a könnyeim eláztassák a ruháimat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése